Két hete körülbelül minden nap belekezdtem egy-egy könyvbe, de egyiknél sem éreztem azt, hogy igazán érdekelne. Ennek valószínűleg az az oka, hogy egy viszonylag stresszes időszakomat élem, mert az életem jelenleg súlyos változásokon megy keresztül, és egyelőre nem tudom ez mivel fog járni, sem azt, hogy a döntéseket, amelyeket meghoztam szintén egy jobb élet reményében, nem fogom-e megbánni. Persze, ezt addig nem tudom meg, amíg el nem indulok azon az úton, amelyre úgy érzem, szükségem lehet. Miközben próbáltam nem ezeken rágódni magamban, természetesen az olvasáshoz fordultam, hogy kizökkenjek egy kicsit ebből az állapotból, de bármelyik olvasmányomba is kezdtem bele, nem volt hozzá elég. Nem voltak elég ütősek nekem. Végül belekezdtem Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban c. kötetébe és ez minden elvárásomat túlszárnyalta. Nem hogy kizökkentett, de arra is ráébresztett, hogy az én problémáim részben semmik azokhoz az emberekéhez, nőkéhez képest, akikről ez a könyv szól.

                       Helikon, 2016

Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas belarusz író, oknyomozó újságíró, akinek könyvei nagyrészt a Szovjetuniót ért legnagyobb katasztrófáiról, drámai eseményeiről és főként ezen események szemtanúival készült interjúiról szólnak. A Nők a tűzvonalban c. interjúkötete olyan nőknek a visszaemlékezéseiről szól, akik részt vettek a II. világháborúban. Az írónő többször is kihangsúlyozta: ,,Nem a háborúról írok, hanem az emberről a háborúban. Nem a háború, hanem az érzések krónikáját írom. A lélekét.” Eme mondat hatására azt gondoltam, egy igazán kivételes könyvet fogok végigolvasni (ez így is lett!). Bátor nőkről, asszonyokról és legfőképp fiatal lányokról, akik nem azért indultak el a háborúba, mert kötelezték volna őket rá, hanem mert akkora hazaszeretet élt bennük, hogy úgy érezték, nekik is a fronton a helyük. Az már más kérdés, utána miként tapasztalták meg a háború borzalmas és könyörtelen mivoltát. És pontosan erről olvashatunk ebben a kötetben. Azért is különleges ez a könyv, mert a legtöbb háborús történet inkább a győzelemről szól, mintsem az igazságról. Viszont az írónő kötetének pont ez a lényege, amit szintén megoszt az olvasóval. Ő nem a Győzelemről szeretne írni, hanem a kisemberről, aki részt is vett benne. A kisemberek tapasztalatairól, érzéseiről, lelkükről szeretett volna írni. A háborúnak azon részleteiről, amelyekről egykor tilos volt beszélni: ,,Pedig éppen ezek a „részletek” a fontosak nekem “. 

Olvasás közben nemegyszer úgy éreztem, a szívem szakad meg azokért az emberekért, akiknek részt kell venniük bármilyen háborúban. Én nem olvastam, inkább csak filmeket néztem ebben a témakörben, és már ott is elborzasztott, hogy egy embernek mikkel kell szembesülnie egy háborúban, csakhogy a filmeknél úgy ferdítik el az igazságot, ahogy nem szégyellik, és helyezik inkább arra a hangsúlyt, hogy elhitessék a nézővel, avagy a mai emberrel, hogy ezek a szörnyűségek és tettek hősiesek. “Mindig a jó győz! Mekkora hősök vannak köztünk! Milyen ügyes az ország, hogy ebben is győzedelmeskedni tudott! ” Igen ám, de ez nem a teljes valóság. A valóság az, amit pl. ezek a nők 40 év múltán képesek voltak megosztani a világgal, az összes létező fájdalmukat, traumáikat. Ott tört össze bennem valami, amikor arról kellett olvasnom, hogy egyes asszonyok képesek voltak a saját gyermeküket is feláldozni egy nagyobb ügy érdekében. Valaki azért, hogy ne buktassa le őt és a mellette lévő 30 embert, akik a németek elől bujkáltak, egyesek pedig azért, hogy inkább ő tegye meg, mintsem egy német katona. Vagy akkor, amikor végignézték, ahogy a családjukat élve elégetik. Vagy amikor őszintén beszéltek arról, hogy a férfiak nőket és gyerekeket erőszakoltak meg. Vagy amikor a menstruációjukról beszélnek a több 10 km-es menetelésük közepette. Elrettentő, borzalmas emlékek ezek, de teljes mértékig tisztelem ezeket a nőket, hogy merték elmesélni a világnak.

                          Forrás: https://napitortenelmiforras.blog.hu/

A könyv felépítése főleg rövid visszaemlékezésből áll. Egymást követően olvashatjuk őket, amelyek mindig más-más beosztású nőké. A szakácstól kezdve, a hídépítőkön át, egészen a mesterlövészekig mindenféle beosztású nő mesél az olvasónak. Szvetlana Alekszijevics így fogalmazta meg: ,,Miután szétválogattam a birtokomban levő címeket, így szabtam meg magamnak: minél több katonai beosztásból legyenek.” Rengeteg nő írt neki, hogy szeretné megosztani vele ezeket a súlyos emlékeket, de természetes voltak olyanok is, akik visszautasították, mert ők már nem szerették volna feltépni sebeiket. Nekem, aki még csak most kezdett el érdeklődni nagy részben a történelmi események iránt, egészen meghökkentett, hogy miféle harcokban, beosztásokban és érdemi kitüntetésékben részesültek ezek a nők, mint kiderült, saját akaratukból. A könyv felépítéséhez hozzátartozik még, hogy különböző témakörökkel kapcsolatos visszaemlékezésekről olvashatunk, mint pl. a szerelem, a család, házasság, halál, a természet stb. Ezen kívül még ki kell emelnem, hogy ezek a nők, minden szörnyűség ellenére, mennyire kitartottak amellett, hogy ne veszítsék el női mivoltukat. Ha lehetőségük volt rá, akkor mindig emlékeztették magukat és a körülöttük lévőket is, ők nem férfiak, hanem ízig-vérig nők, és ez szintén becsületre méltó dolog volt. Mikor nekünk, a mai nőknek minden megadatik ahhoz, hogy mondhatni “luxus” életet élhessünk, és mégis a legtöbbünknek az a legnagyobb baja, hogy nem tudja épp melyik 35. ruháját vegye meg a szekrényébe, de még sorolhatnám. Remélem értitek, hogy mire szeretnék kilyukadni. Abban is igazat kell adnom, hogy az egy más világ volt, és hogy ma is megvan az emberiség baja, de ez nem jelenti azt, hogy mi már ne kerülhetnénk ugyanilyen helyzetekbe, mert csak egyszer kell “elpattannia egy érnek”, és máris a pokolban találjuk magunkat. Nem szabad elfelejtenünk a nagy kényelem közepette, hogy ez bármikor megszűnhet. A következő idézettel pedig csak azonosulni tudok: 

,,Még egyszer ugyanarról… Engem nemcsak az a valóság érdekel, ami körülvesz, de az is, ami bennünk van. Engem nem maga a történés érdekel, hanem az érzések történése. Fogalmazzunk így, az esemény lelke.”

A könyve befejeztével arra gondoltam, hogy a történelem órákon miért nem kötelező, de legalább ajánlott minden témakörnél egy könyv elolvasása. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen történetekkel a tanulók is jobban átláthatnák, átérezhetnék és megérthetnék azt a korszakot, amiről tanulnak. Értem én, “Óvjuk a fiatalokat!”, de hiszem, hogy sokkal erősebbek a fiatalok, mint ahogy azt az emberek többsége gondolja, és még mindig jobb előbb megismerni rendesen a történelmünket, mint utóbb, hiszen minél fiatalabban szembe merünk nézni a világ borzalmaival, annál jobban fogjuk értékelni és tisztelni a mi “kényelmes” világunkat, az időseket, és nem utolsó sorban az életünket. Nekem szükségem lett volna rá, mikor anno ott ültem az osztályteremben és a felét nem is értettem meg. Talán egy kis ösztönzéssel másképp gondoltam volna. A mai napig hiszem, hogy a történelmi szóbelim csak azért sikerült, mert Hitlert és a II. világháborút húztam. Erről úgy gondolom, mindenki tudna mondani 5 mondatot. Viszont jobban éreztem volna magam, ha nem rettegve kell elmennem egy ilyen eseményre. Rengeteg jó könyv és főleg film készült már a világ különböző korszakairól, amelyekkel több kedvet lehetne hozni nem csak a tanuláshoz, de az olvasáshoz is. Mindenesetre ott tartok, hogy elkezdtem érdeklődni a téma iránt, és ezt részben ennek a könyvnek köszönhetem. Biztos, hogy fogok még olvasni az írónőtől!