Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek

Nyilánszki Mari hétéves. Egy Tisza-menti kisvárosban él, fullasztó, szeretet nélküli közegben. Kopogós cipőről, Barbie babáról és arról álmodozik, hogy az anyukája, amikor nagy ritkán hozzá szól egyáltalán, ne úgy szólítsa, hogy „Mari, fiam”. Nem csoda hát, hogy amint tud, elmenekül otthonról. Önmagát és a boldogságot keresi, de vajon képes-e a boldogságra az, akit olyan hosszú ideig csak boldogtalanság vett körül?

Ez volt az első könyv, amit Szentesi Évától a kezembe vettem. Megjelenése előtt, sőt, közvetlen utána folyamatosan szembe találtam magam vele a közösségi oldalakon, de annyira azért nem foglalkoztam vele. Az első gondolatom az volt, hogy milyen fura a borítója. Kicsit ijesztőnek is tartottam és, hogy annyira más, mint a többi könyvé. Minél többször láttam, annál jobban megragadta a tekintetem, és hívta fel magára a figyelmem. Egyre jobban kezdett megtetszeni. Azt gondoltam: ,,Hm, lehet, mégis el kellene olvasni.” Mikor megvettem a könyvet, még fogalmam sem volt arról, hogy miről szól, csak éreztem, hogy kell nekem is. (Hisz én teljesen oda vagyok a borítókért. Nagyon sokszor csak amiatt választok ki egy könyvet olvasásra. De gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. ?)

Egyik hétvégén úgy döntöttem, hogy neki kezdek. Az első pár oldalnál úgy éreztem, ez nem igazán nekem való lesz. Aztán haladtam tovább, és olyan szinten beszippantott a történet, hogy utána meg nem tudtam letenni. Mondanom sem kell, még aznap kivégeztem.

A könyv befejeztével a következők jutottak eszembe: durva, nyers, őszinte.

Az írónő egy magyar kislány (Nyilánszki Mari) felnőtté válásának történetén keresztül mutatja be nekünk azt a brutális valóságot, amit ma már az emberek többsége elképzelhetetlennek tart, vagy már csak nem érdekli, és úgy tesz, mintha az ilyesmi féle dolgok nem is léteznének, mintha álomvilágban élnének. Gondoljunk bele! A mai világban már minden csak a látszatról szól. Mindenki el van a kis világában, próbálja kizárni a valóságot, próbálja elhitetni mindenkivel, hogy milyen szép is az élete. Minden szép, minden jó. Mert ma már sajnos, ez a társadalmi elvárás.

„Mindenki szép. 

Mindenki boldog. 

De én nem vagyok boldog, én nem tudom, hogy kell boldognak lenni. Én csak eljátszani tudom. És még a tettetésbe is beleszédülök.”

 Aztán kezedbe veszed Szentesi Éva könyvét, és bumm! Jól fejbe kólint. Egyszer csak azt veszed észre, hogy visszakerültél az érzelmek kavalkádjának világába. Amikor nem csak a jó és szép érzések fognak el, hanem előkerülnek a rosszak is.

Ez a könyv egy újabb példa arra, hogy minden a gyermekkoron múlik. Betekintést kapunk egy újabb család életébe, ahol a családon belüli erőszak mindennapos, és végig követhetjük, hogy Mari hogyan is viseli ezt az egészet, és milyen felnőtt lesz belőle, milyen életfelfogással.

 

„Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.”

 

 Nekem kifejezetten tetszett ez a nyers őszinteség. Az igaz gondolatok, melyek kimondva a való életben általában nagy felháborodást keltenek a legtöbb embernél. Pedig legtöbbször az a legjobb lépés, amit tehet az ember, még ha fáj is (nem csak nekünk, másoknak is). 

 

„ Nem ellenkezem. Hagyom, hadd csinálja, mert eszembe jut, hogy kurvára nem az én dolgom, ez nem az én életem, nem az én házasságom, amúgy is, mindenki csak saját magát képes megmenteni, másokat nem.”

 

Én még biztosan fogok tőle olvasni, és a befejezés alapján reméljük, hogy lesz folytatása is hamarosan.

Egy biztos, amit a könyv alapján kijelenthetünk:

 

Az, amit otthon kapsz, amit a szüleidtől kapsz, az kísér végig az egész életed során. Még ha tudat alatt is. És akármennyire is szeretnénk tagadni, a szüleink mindig velünk és bennünk lesznek.

 

5 1 Értékelés
Bejegyzés értékelése
0
Szeretnéd megosztani a gondolataidat? Kérlek, szólj hozzá!x