Libri, 2019

Ahhoz, hogy most itt üljek és megírjam a 2019-es év egyik legolvasottabb könyvéről a véleményem, napoknak kellett eltelnie. Igazából úgy gondoltam, ehhez is legalább két hét fog kelleni, de arra jutottam, hiába húznám el az időt annak reményében, hogy egy jól átgondolt értékelésem legyen, nem lennék előrébb, mint ahogy jelenleg most állok Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek c. regényével. Kicsit zavarban vagyok, hiszen most kellene annak jönnie, mennyire csodálatos, különleges könyvről van szó és hogy, én is ajánlom mindenkinek a figyelmébe, mégis úgy érzem, ez nem fog sikerülni. Félreértés ne essék, tetszett a könyv, de valamiféle ürességet érzek vele kapcsolatban. Bevallom, nem mostanság terveztem elolvasni, viszont úgy alakult, hogy kölcsönkaptam egy kedves ismerősömtől (aki még nem olvasta el, úgyhogy ezért külön hálás vagyok) és ezen a héten volt időm kivégezni. Igen, most mondhatnátok sokan, hogy nem lett volna muszáj bevállalnom. Ebben igazatok is lenne, de ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy mindennek meg van az oka. Ennek a pillanatnak most kellett eljönnie, aminek örülök is, meg nem is. Örülök, mert legalább túlestem rajta, viszont nem örülök, mert a könyv olvasása közben végig az járt a fejemben, hogy akkor is így olvasnám, ilyen pozitív hozzáállással, ha előtte nem arról áradoztak volna sokan, hogy ez életük könyve? Kicsit haragszom magamra, mert az egyik legrosszabb (vagy nem) tulajdonságom olvasás szempontjából, hogy nem szeretem a mai szóval élve túlhypeolt könyveket, bár ez filmekre is igaz. Nekem ez hirtelen sok, és inkább elveszik tőle a kedvem az emberek, minthogy meghoznák hozzá azt. Egyszerűen eltaszítanak tőle. Úgy érzem, mintha megpróbálnák lenyomni a torkomon. Tudom, hogy ezzel a kijelentésemmel most sokan nem értenek egyet, de nem szeretnék hazudni, sem álszenteskedni. Emellett elég sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy csúnyán pofára estem pár túlimádott és reklámozott könyvvel, és egyszerűen nem értettem, hogy mire verik legtöbben a nyálukat. De aztán – és most jön a lényeg – mindig tudatosítom magamban, hogy nem szabad így hozzáállnom, mert mindenki mást szeret olvasni, más témakör érdekli és igenis és vannak olyan műfajok, ahol az olvasók többsége velem ellentétben ezeket a könyveket favorizálja, és én ugyanúgy közéjük tartozom. Furán érzem magam. A blogon most lesz az első olyan külön bejegyzésem, amely nálam nem a 4-5 csillagos kategóriába tartozik. Sőt, nem is csillagoztam, mivel semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem ez a regény. Vagyis, ez így nem pontosan igaz, voltak érdekes részek benne, mégis úgy érzem, nem érzek vele kapcsolatosan semmit. Nem ájultam el tőle, nem váltott ki bennem sajnálot, dühöt, izgalmat, lelkesedést, örömöt – semmit. A helyszíneket sem sikerült teljes mértékig elképzelnem. Most lehet azt gondoljátok, hogy érzéketlen vagyok, de ez nem igaz. Egyszerűen csak nem tudtam a saját érzelmeim, gondolataim által vezérelve elolvasni a könyvet.

Nem vagyok nagy kedvelője a tájleírásoknak, ezzel ellentétben a krimikért nagyon rajongok. A könyv elején olvasottak felkeltették az érdeklődésemet. Egy kislány, aki Észak-Karolina mocsárvidékén él a családjával az ’50-es években, és egy 19 évvel későbbi gyilkosság, amelyhez szorosan hozzákapcsolódik a még mindig ezen a lápon élő Kya, akit mindenki csak Lápi lánynak hív. Ő az a kislány, akinek az életét, felnőttéválását végigkövehetetjük egészen a haláláig. Ez a Lápi lány az, akit nem csak a családja, de még a szerelmei is magára hagynak. Egyedül kell megküzdenie az életben maradásért, egy olyan helyen, ahol a többi ember nem fogadja el őt, és emellett próbálja megérteni, feldolgozni az ellene ,,elkövetett” bűnöket. Ezen felül bepillantást nyerhetünk a mocsári vidék rejtelmeibe, felfedezhetjük az ott élő állat- és növényvilágot. Miközben minél jobban belemerülünk Kya életébe, vele párhuzamosan próbáljuk kibogarászni a gyilkos kilétét. A krimiszál főleg a könyv végefelé kezd jobban kibontakozni, figyelemmel kísérhetjük a feltételezett gyilkos tárgyalását is, és ez volt az a rész, ahol kezdtem érezni némi izgatottságot. A kritikák alapján amit olvastam, eléggé gyengécskére sikeredett ez a rész, én viszont, úgy érzem ez volt a könyv csúcspontja. Egyértelműen átjött a regény olvasása során, hogy nem ez a leglényegesebb a könyvben, ez csak egy kis fűszerezése annak, amelyet szerintem az írónő szeretett volna megmutatni nekünk, ez csak egy kis plusz. Talán attól félt, hogy enélkül annyira nem lenne olvasmányos, túl szárazra sikerült volna. Meglehet. Tény, hogy ebben a regényben minden benne van: a lélek sérülése és gyógyulása, családi problémák, gyermekkori traumák, szerelem, szeretet, erőszak, elhagyás, barátság, gyilkosság, rejtélyek, tájleírások. Az érzelmi fejlődés kiemelkedő, míg egyes bonyodalmak részemről túlzásnak tűntek. A szereplők közül Tate volt az, akivel szimpatizáltam. Tate, Kya első szerelme. Ő az első aki elkezd közeledni hozzá, segíti a legszorultabb helyzetekben is. Mondhatni, ebben a ,,mesében” ő a lovag, a hős megmentő, még azután is, miután egyszer ő is elhagyta Kyát. Rajta kívül persze még egy idősebb pár is megemlítésre méltó, akik felismervén Kya szorult helyzetét, segítenek neki, és végül pótszüleivé válnak. Egész életén át mellete állnak, míg mások csak lenézik és megszégyenítik őt. A könyv végén pedig nagyon meglepődtem, olyan dolog került ki Kyáról, amelyet egész végig az olvasás során eszembe se jutott. Úgy gondolom számomra ez volt a történet fénypontja.

Egy szó mint száz ezt a könyvet a legtöbb embernek már nem kell bemutatnom, hiszen megjelenése óta már több ezren elolvasták, és megannyi blogbejegyzés is készült már róla. Sajnálom, hogy nem sikerült olyan nagy áhítattal megélnem ezt a könyvet, ettől függetlenül semmiképp sem gondolom, hogy rossz lenne. Egyszer valamikor tervezem újraolvasni, és remélem, hogy utána már másképp fogok tekinteni rá. Talán, akkor már én is elmondhatom magamról, hogy: Ez életem regénye!

,,Amikor leszállt az éjszaka, Tate visszagyalogolt a viskóba. De amikor a lagúnához ért, megállt a mélyülő lombok alatt, és nézte, ahogy sok száz szentjánosbogár villog hívogatóan a láp sötétlő mélyében. Ott, ahol a folyami rákok énekelnek.”